Mindenki lánybúcsúján asszisztáltam és szórakoztattam.

Mindenki esküvőjén ott voltam és gratuláltam.

Mindenki gyerekét megcsodáltam és jó egészséget kívántam.

Örültem.

Csak....

Ennyi...

Végre hazaért. Fáradtan koppant az egész nap viselt magassarkú cipő a padlón, tompán csörrent a ledobott kulcs az asztalon. Halkan libbent a szobába. Még két lépés a kanapéig…

A következő perc az ölelésről szólt. Szorosan ölelték, hiszen mindig erre vágyott. Belefúrta az arcát a jól ismert illatba, odasimult, átadta magát, mindenestől feloldódott. Ùgy képzelte, örülnek az érkezésének. Elgondolta, hogy látja abban a szempárban az elégedettséget, a megnyugvást, ahogy a büszkeség huncut félmosolya, kósza vágy és vidámság keveredik egymással, és az érintés… úgy hatott rájuk, mint a legelején, amikor pár hétköznapi mozdulat, néhány semmitmondó szó közben is tudták, hamarosan tüzet fog a szoba, hogy ők ott olvadjanak össze, egymásba, el.

Végre hazaért. Fáradtan rángatta le a kopott tornacipőt, megkönnyebbülve dobta a szürke hátizsákot a székre, a kinyúlt kapucnis pulóver mellé. A felborított plasztikflakon közönségesen csörömpölt az asztalon. Még két lépés a kanapéig…

Leült, a hurkák a hasán hullámokat vetettek a pólójára. Már szólt a tévé, tudta, azzal úgysem versenyezhet többé.  Nem volt több kedve ábrándokat szőni. Hiú, kislányos álmokra csak az élet hercegkisasszonyai formálhatnak jogot, ő pedig azoktól nem is állhatott volna messzebb: csak szégyent érzett, ha magára nézett, vagy a régi álmaira emlékezett. Néma csendben betömte a vacsorát, lesöpörte a morzsát göcsörtös combjairól, majd az esti filmet bámulva temette ájult alvásba a sosemvolt nőt, az elfutó fiatalságot, mélyre, a buta kis vágyai közé, amiket nem érdemelhetett ki semmivel.